II. János Pál pápa és a szenvedés

Nem titok, hogy Karol Wojtyla fiatalemberként és pápasága korai éveiben az egészség, az energia és az életerő megtestesítője volt. Sportolóként jártas volt a futballban, az úszásban, a kenuzásban és a síelésben is, jó fizikai állapotban volt.

II. János Pál pápa és a szenvedés
Ezen a 2002. szeptember 11-én készült képen bal oldalon Joseph Ratzinger német bíboros, mellette pedig II. János Pál pápa látható a vatikáni Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmise közben

1979-ben az Egyesült Államokba tett pápai körútja során egy nyitott limuzinban utazott végig Manhattan-en, amely lehetővé tette, hogy a tömeg deréktól felfelé láthassa. Kitűnő fizikai állapotban volt, és pont a megfelelő drámaisággal integetett a tömegnek, ahogy a jármű lassan elhaladt előttük. (Ez még az 1981-es római merényletkísérlet és a golyóálló üvegű „pápamobil” előtti időkben volt.)

Mindezek emlékeztetnek minket arra, milyen volt János Pál egészségesen, amikor még rendelkezett azzal a fizikai állóképességgel és vonzerővel, amellyel bárki elégedett lenne. Amikor a pápa felépült az 1981-es merényletkísérlet után, még egy időre visszanyerte az egészségét és életerejét.

A 90-es évek elején azonban egészségügyi problémák sora kezdett jelentkezni nála. 1992-ben a pápa vastagbél műtéten esett át, amikor egy – nem rosszindulatú – daganatot távolítottak el. A következő évben elesett, és kiugrott a válla. 1994-ben egy újabb esést követően eltörött a combcsontja. 1996-ban vakbélműtét következett. Sőt mi több, ezekben az években, ha nem is a Parkinson kór, de egy ahhoz hasonló állapot jelei is láthatóvá váltak.

Mindezek a kijózanító részletek azt mutatják, hogy János Pál nyilvánvalóan belépett életének abba a szakaszába, melyet a romló egészség és a szenvedés jellemez.

A Szentatya állapotát Joseph Ratzinger bíboros így írta le 1998-ben: „A fájdalom az arcára van írva. Alakja görnyedt, és pásztorbotjára kell támaszkodnia. A keresztre, Krisztus keresztjére támaszkodik…” Hát igen, II. János Pál már nem csak egyféleképpen támaszkodott Krisztus keresztjére.

Méltósággal viselt erőtlenség

Az 1998 januárjában tett pápai utazás Kubába szöges ellentétben állt János Pál 1979-es amerikai egyesült államokbeli útjával. Mivel mind 1979-ben, mind 1998-ban személyesen számolhattam be a St. Anthony Messenger-ben a pápa útjairól, közelről megtapasztalhattam a pápa egészségi állapotában bekövetkezett hatalmas változást. Kubában a pápa sportos állóképessége már eltűnt. Lassan, néha szinte csoszogva járt, beszéde gyakran érthetetlenné vált és a keze időnként remegett.

Egészen őszintén azonban úgy éreztem, hogy volt valami gyönyörű és nemes a pápa tanúságtételében. Az a bátorság és kitartás, amellyel -– fizikai szenvedései ellenére – pápai feladatait ellátta, lélekemelő példa volt mindannyiunk számára. Ezt különösen így érezhették azok az emberek a földgolyón, akik maguk is keresztet hordoztak vagy szenvedtek. Sokan közülünk hasonló helyzetben inkább elbújnánk a nyilvánosság elől, mintha a betegség kínos vagy szégyellni való lenne.

Nem így tett azonban testvérünk, II János Pál! Nem volt hajlandó elrejtőzni addig, amíg ténylegesen eleget tudott tenni pápai hivatásának. Úgy viselte erőtlenségét, mint valamilyen kitüntetést, vagy lehetőséget arra, hogy a szenvedő Krisztus bátorságával cselekedjen.

A szenvedés alázatos, visszafogott és minden feszengéstől mentes elfogadása drámai formája volt a tanúságtételnek. A pápa csodálatos példát mutatott a világnak arra, hogyan fogadjuk méltósággal a szenvedés és a betegség próbatételeit. Ahogy Ratzinger bíboros megjegyezte, II. János Pál segít felismernünk, hogy „az öregségnek is van üzenete, a szenvedésnek pedig méltósága és megváltó ereje.”

Amíg a pápa Kubában volt, a következő anekdota keringett róla. Valaki megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e jobb, ha visszavonulna. „Elvégre, Szentatya, már nehezen jár, és a keze reszket”.

„Szerencsére – vágott vissza a pápa – nem a lábammal vagy a kezemmel irányítom az egyházat, hanem az elmémmel!”

Nem lehetünk biztosak a történet hitelességét illetően, de nagyon jól tükröz valamit a pápa szellemiségéből, és abból a képességéből, hogy jó humorral válaszoljon, ha kesztyűt dobnak neki.

A szenvedés értelme

Amellett, hogy hősiesen tűrte a szenvedést, II. János Pál pápa gyakran írt inspiráló módon a témáról. 1984-ben például apostoli levelet írt „Az emberi szenvedés keresztény értelméről” (Salvifici doloris). Amikor a szenvedéssel szembesülünk, legtöbbünk kétségbeesetten keresi a választ a kérdésekre: Miért? Miért pont én? Miért most? Miért ilyen váratlan formában?

A pápa ebben a levelében kijelenti, hogy Krisztus nem ad ezekre a kérdésekre igazi választ, hanem megélt példát mutat. Amikor Krisztust megszólítjuk, és a szenvedés okairól kérdezzük – mondja a pápa –, észre kell vennünk, hogy akinek ezt a kérdést feltesszük „maga is szenved, és a Keresztről, szíve legmélyebb szenvedéséből szeretne válaszolni…”

„Krisztus nem magyarázza el a szenvedés okát – mutat rá a pápa -, hanem de mindenekelőtt azt mondja: „Kövess engem! Gyere! Vegyél részt szenvedésed által a világ megváltásának munkájában… Fokozatosan, ahogy az egyén felveszi keresztjét, lélekben egyesül a Kereszten függő Krisztussal, és a szenvedés üdvözítő értelme megnyílik előtte”. (Salvifici doloris 26. p.)

1993-tól II. János Pál pápa bevezette a Betegek Világnapját, amely lehetőség arra, hogy több együttérzést és nagyobb figyelmet fordítsunk az emberiség szenvedésére, ahogy magára a szenvedés misztériumára is. Az eseményre minden évben február 11-én kerül sor a Lourdes-i Miasszonyunk ünnepén. A pápa magyarázata szerint a „Pireneusok lábánál fekvő lourdes-i kegyhely az emberi szenvedés templomává vált”. (A Szentatya üzenete a Betegek I. Világnapjára, 6. p.)

János Pál üzenetében az első Betegek Világnapján ezeket a vigasztaló szavakat mondta a világ szenvedőinek: „Ha elfogadott és rendíthetetlen hittel tűrt szenvedéseteket Krisztuséval egyesítitek, az rendkívül értékessé válik az egyház életében és az emberiség javára szolgál.” (Üzenet, 5. p.)

Ugyanebben az üzenetben arra is utalt, hogy a szenvedés átalakulhat valami nemessé és jóvá: „Krisztus halálának és feltámadásának fényében a betegség többé már nem tűnik kizárólag negatív eseménynek – mondta. – Inkább… olyan lehetőség, amely ”felszabadítja a szeretetet, átalakítja az egész emberi civilizációt a szeretet civilizációjává” (vö. Salvifici doloris 30. p.).

Nem választhatjuk azt, hogy ne legyen fájdalom az életünkben, mert a fájdalom valamilyen módon elkerülhetetlen. Nincs választásunk, hogy akarjuk-e a fájdalmat vagy a szenvedést. Előbb vagy utóbb mindenki szembesül ezekkel. Még Jézusnak és Máriának is el kellett viselnie a fájdalmat.

Azonban az, hogy ezt szeretettel viseljük vagy sem, már más kérdés. Itt igazi választási lehetőségünk van. Szabadon választhatjuk a „szeretet fájdalmát” vagy a „nem szeretés fájdalmát”. Az utóbbi üres és meddő fájdalom – olyan fájdalom, amelynek nincs megváltó ereje. Tudjuk, hogy Jézus és édesanyja, valamint más hősies tanúságtevők, mint János Pál is, a „szeretet fájdalmát” választották. Isten és az emberiség iránti szeretetükből viselték a szenvedést, ezért a fájdalmuknak gazdag tartalma van.

A pápai „Levél az öregekhez”

1999-ben született II. János Pál pápa üzenete “Levél az öregekhez” címmel. Ahogy pápasága során korábban gyakran különleges figyelmet fordított a világ ifjúságára, most hasonló figyelemmel fordult az idősek felé, akik az emberiségnek ugyancsak jelentős részét teszik ki. Ahogy magát a pápát is, az idősek közül sokakat érint a szenvedés és az egészség megromlása.

Az idősekhez szólva a pápa felfedi saját érzéseit azokkal a kihívásokkal kapcsolatban, amelyeket az öregedéssel, a romló egészséggel és a földi élet végével társítunk. Bátorítja idős testvéreit, hogy „derűvel éljék” azokat az éveket, amelyeket az Úr adott nekik.

Majd János Pál megrendítő, személyes megjegyzést tesz: „Hirtelen vágyat érzek arra, hogy megosszam veletek érzéseimet életemnek ezen a pontján, miután 20 éve szolgálok Szent Péter trónján… Bár az életkorom sok mindenben korlátoz, továbbra is örülök az életnek. Ezért hálát adok az Úrnak. Csodálatos, ha az ember élete legvégső pillanatáig odaadhatja magát Isten országáért.”

„Ugyanakkor nagy békességgel tölt el, ha arra az időre gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az életbe! És gyakran azt veszem észre, hogy minden szomorúság nélkül mondom az imádság szavait: In hora mortis meae voca me, et iube me venire ad te—halálom óráján hívj magadhoz engem! Add, hogy eljussak hozzád! (Loyolai Szent Ignác fohásza) Ez a keresztény remény imája, amely semmit nem vesz el a jelen öröméből, ugyanakkor a jövőt Isten nagylelkű és szerető gondoskodására bízza.

„Iube me venire ad te!: Ez az emberi szív legmélyebb vágya, azokban is, akik nem tudnak róla.” (17-18).

Ima azért, hogy életünk vége békés legyen

János Pál az idősekhez írt levelét egy imádsággal fejezi be, ami jól mutatja a saját hittel teli válaszát a szenvedés misztériumára és megpróbáltatásaira.

Ó, élet Ura, add meg, hogy életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel!

Szeretettel valósítsd meg ránk vonatkozó akaratodat azáltal, hogy minden nap irgalmas karjaidba veszel minket. És ha eljön a végső „átmenet” pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk, nem sajnálva azt, amit magunk mögött hagyunk, hiszen ha a hosszú keresés után Veled találkozunk, újra megtalálunk minden igazi értéket, amit itt a földön megismerhettünk. És újra találkozunk mindazokkal, akik előttünk távoztak el a hit és a remény jelében.

És te, Mária, a zarándok emberiség Anyja, imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján. Ölelj minket szorosan Jézushoz, a te szeretett Fiadhoz és a mi testvérünkhöz, az élet és a dicsőség Urához!
Amen

(Levél az öregekhez, 18. pont)
írta: Jack Wintz, OFM
Franciscan Media
fotó: PIER PAOLO CITO, AP
fordította: Eiben Ingeborg
forrás: katolikus.ma/ii-janos-pal-papa-es-a-szenvedes/